11.rész - Ez tényleg megtörténhet?!

Amint hazaértünk anya már az utca közepén a nyakamba ugrott,és meg dícsért,mennyire ügyes voltam. Azt mondta ő is nézte a műsort.

- Drágaságom,miért adtad át a díjat? Ez egy óriási lehetőség lett volna!-nézett a szemembe anyu. Odahajoltam a füléhez,és belesúgtam:

- Elrabolta a szívem...-néztem Castielre. Erre anya vette a lapot és elmosolyodott. Castiel nem tudva mit sugdolóztunk,besétált az ajtón. Apa egyből letámadta,semmi bajom nem volt -e,mert rá bízott engem.

- Nézzen csak rá,semmi baja!-mutatott rám boldogan Cas.

- Ennek örülök fiam,megbízok benned!-paskolta meg apa Castiel hátát,majd ő is odajött hozzám gratulálni. Ezután vacsoráztunk,megbeszéltük az "élet dolgait". Apa ekkor nyilvánosan felhozta a kérdést.

- Miért nem fogadtad el a díjat?-forgatta a kanalat ujjai között.

- Hát...tudod...-azt hittem anya már mondta neki. Apát néztem,közbe odabiccentettem Castiel felé,de úgy hogy ő ne vegye észre. De apa rosszul értelmezte a "jeleket".

- SZÓVAL TE VAGY A DOLOGBAN!-állt fel apa,és mutatott Castielre.

- Én? Miben? Mit csináltam én?-kérdezte meglepődve Castiel.

- Apa,nem,nem! Félreérted! Nem ő beszélt rá,hogy ne fogadjam el a díjat!-kiabáltam apára,aki azonnal leült. Castiel kikerekedett szemekkel nézett rám.- Azért biccentettem felé,mert miatta nem fogadtam el a díjat! Túlságosan szeretem,túl fontos,hogy itt hagyjam! Hiányozna...na meg én zenész akarok lenni! Ennyi! Mindenki félreérti!- elviharzottam a szobámba. Pár perc múlva Castiel rontott be hozzám.

- Szóval tényleg ezért?-ült le mellém.

- Igen...szerelmes vagyok beléd Castiel,szerelmes!-azzal megfogtam az arcát,és megcsókoltam. Egy igazi,szerelmes,érzelmekkel teli csók volt. Kicsordultak a könnyeim. Castiel letörölte,de folyamatosan hullottak.

- Miért sírsz? Mit tettem?

- Semmit,csak szeretlek. Nagy teret foglalsz el itt bent!-tettem kezét a szívemre.

- Jesszusom Sissy,nagyon dobog! Nyugodj le!-nézett rám aggodó szemekkel.

- Miattad...ha a közelembe vagy,ennyire dobog! Mert szeretlek!-néztem a szemeibe.

- Ennyire? Ennyire szeretsz? Tényleg?

- Ennyire,még jobban... Belőled sosem szeretek ki,soha!-öleltem át.

- Sosem kívánhatnék nálad jobb barátnőt!-szorított meg erősen. Így maradtunk sokáig,amikor egyszer csak hirtelen megfogtam Castielt,és magamra rántottam. Ott feküdtünk egymás szemét nézve az ágyon,gyertyafénynél.
- Ezt akarod?-kérdezte Castiel. Mondtam már? Szinte egymás arcából,szeméből,lélegzetvételéből meg tudjuk állapítani mit gondol a másik.
- Ezt. Ezt akarom!- itt a tökéletes alkalom... szerintem a részletekről nem kell beszámolni. Megtörtént az első alkalom.

-------

Reggel van. A tegnap estét sosem fogom elfelejteni. Viszont...miután elaludtunk,furcsát álmodtam. Benne volt Castiel,és egy fiú...egy ismeretlen fiú. A neve Benjamin volt. Barna haja és kék szeme volt. De nem volt olyan helyes mint Castiel. Vajon ez ki lehetett?
- Castieeel! Jó reggeeelt!-ugrottam Castielre,takaróba csavarva. Mert...hát...értitek miért vagyok takaróba csavarva.
- Szia hercegnő!-húzott magához,és nyomott egy csókot ajkaimra.- Jó volt a tegnap este?-suttogta a fülembe.
- Jó volt...kinek ne lenne jó az első?-mosolyogtam rá.
- Ö-örülök ennek...én is boldog vagyok tőle...-pirult el.
- Neked is ez volt az első?-kérdeztem tőle.
- Öhm...nem...- mi? Mivan? Nem ez volt az első?
- Ki-kivel...volt?
- Deborah...ennyi elég. Nem akarok erről a @&@&@-ról beszélni.-káromkodott egyet.
- Nem baj,annak örülök hogy nekem te voltál az első,és egyben a felejthetetlen.-öleltem át.
- Ez engem is boldoggá tesz.-tette hátamra meleg kezeit. Ezután felöltöztünk,még mindig egy kicsit azért szégyenlős vagyok... egy fehér pólót vettem fel,ami egy "N° One Cares" felirat volt és egy fekete melegítőt,aminek a bal oldalán egy "Pizza" felirat volt,egy kis pizzával. Leszaladtam a lépcsőn. Csak anya volt lent. Castielnek intettem egyet,jelezve hogy két szem közt szeretnék beszélni anyával...a tegnap estéről. Elvégre ő egyben a legjobb barátnőm is,természetesen elmondom neki.
- Anyu...mondanom kell valamit.
- Sejtem,figyelj,nem haragszok. Én is ilyen idős koromban vesztettem el. Semmi baj!-mosolygott rám.
- Igen. Tegnap este megtörtént...tudod.
- Igen,tudom. Remélem védekeztetek!
- Persze!-mosolyogtam rá.
- Akkor nincs probléma. Majd én elmondom apádnak,nem lesz mérges,ígérem.
- Köszönöm.-öleltem át.- Most megyünk Castiellel a parkba,szia!-köszöntem el,majd kimentem az ajtón.
- Na,hogy fogadta?-kérdezte Castiel.
- Örült neki. Ki se mondtam,már tudta mit akarok mondani. Nem haragszik.
- Nagy kő esett le a szívemről,azt hittem ma élem utolsó napomat...-röhögött Castiel.
- Te hülye!-öleltem át,majd elindultunk a parkba. Castiel hozta magával Démont is,én addig leültem egy padra ameddig elment érte. Közben megláttam a tónál állni egy fiút. Ez nem lehet! Ez ugyanaz a fiú aki az álmomban volt! Barna haj,kék szem,magas... a neve is stimmel vajon? Észrevette hogy bámulom,ezért odajött.
- Szia,valami baj van?-kérdezte mosolyogva.
- Nem nincs...csak olyan ismerős vagy. Hová jársz suliba?
- Hétfőn kezdek a Sweet Amoris-ban. Új tanuló leszek.
- Én is oda járok! A nevem Sissy Nagahara,a tiéd?-istenem,ne Benjamin legyen!
- Benjamin...Benjamin Lewis. Örülök a találkozásnak!-nyújtotta felém a kezét. Ez tényleg megtörténhet?!